Az én kilenc hónapom

Az én kilenc hónapom

Tavaly augusztusban történt, hogy eldöntöttem, a coaching nem csak úgy lesz az életem része, hogy én járok coachhoz. Még kiforratlan volt az egész, csomó kérdés volt bennem:

  • hova fog ez beleférni az életembe, amikor így is mindig rohanás az életem?
  • elég jó vagyok én ehhez?
  • ki akar majd hozzám jönni?
  • milyen témákat vállalok el?
  • milyen témákat kerülök el?
  • kinek mondjam el, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni? Az edzős oldalra kitegyem? Legyen külön oldalam? Kussoljak róla? Keverjem, ne keverjem?

Najó, inkább le sem írom az összes kérdést, ami felmerült bennem.

Az tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, a coaching módszerei határozottan az én világom. Pár hónapja voltam én magam is egy coaching alkalmon, ahol arról is szó esett, hogy nálam hogy néz ki egy angol óra, például, hogy mindig elhadarom az óra elején, hogy “hogy vagy és mi történt veled, mióta nem találkoztunk?” – persze angolul, de akkor is. A coachom rögtön rávágta, hogy “szóval akkor a tanítványaidat is jól megkócsolod”. És tényleg, egy csomó coaching elemet tartalmaztak az angolóráim, az életmódtanácsadásos konzultációim, a…. a bármi nálam.

Tavaly nyáron pedig egy csomó minden a helyére került, hogy miért is jó, miért működik, azóta megtanultam jobban kérdezni, jobban látni az összefüggéseket. Tavaly április óta sok dolog változott az életemben, pedig kívülről a többség ugyanaz maradt. De ennyi pszichológiával, önismerettel, változásra ráneveléssel foglalkozó előadást nem néztem, no meg könyvet, cikket még egyetemen sem olvastam, pedig hát ott is akadt egy csomó ilyen.

Szóval egész jól összeállt a fejemben, hogy a coaching az én irányom, de az, hogy pontosan milyen témában, egészen májusig nem. És itt jön az én kilenc hónapom. Ma sétálgattam (épp azt játszom, hogy nem veszek bkv bérletet, tesztelem, meddig bírom) és közben cikáztak a gondolataim és akkor villant be, hogy akárhogy számolom, augusztus és május között pont 9 hónap telik el. Pont ennyi kellett ahhoz, hogy megtaláljam, mi az én kedvenc témám a coachingon (vagy úgy általában BÁRMIN belül): az egyensúly. 

Persze ezt sem én fogalmaztam meg, hanem külső szemlélők. Először is, voltam egy konzultáción Nikinél, aki a marketingtevékenység miatt tett fel nekem pár kérdést, amiből rájöttem, hogy mi az, amit NEM szeretnék csinálni. Ott annyira egyszerűnek tűnt az egész, pedig előtte tök sokáig nyűglődtem, de ahogy ő sorrendbe rendezte a kérdéseit, tök könnyen letisztult az egész, már-már megvilágosodtam és pár héttel később pedig kezdett tisztázódni az is, hogy mi az, ami viszont szuper lenne. Csilla pedig szintén sokkal objektívebben látja a munkásságomat (sokat csacsogunk online), mint én így belülről és sorolta, hogy neki mi jut eszébe rólam. És aztán kimondta az egyensúly szót és nem tudtam tőle szabadulni.

Mindig is az egyensúlyra törekedtem, mindig is erről papoltam. Már angolórán is – legyen meg minden, nem elég csak hallgatni, nem elég csak beszélni, nem elég csak nyelvtanozni vagy csak olvasgatni. Meg kell találni a megfelelő arányokat.

Edzésnél is mindig igyekszem az embereknek azt ajánlgatni, ami az életükbe belepasszol, ne legyen sokkolóan hatalmas az elvárás, de legyen komfortzónából kilépés. Ne legyen túl gyenge, észrevehetetlen az inger, de ne is legyen túledzés és lesérülés.

A diétánál sem vagyok a fanatizmus híve, nem követtem vakon a paleot vagy a vegán étrendet, nem akarom, hogy valaki túl keveset egyen vagy épp túl sokat. Mindenkinél azt támogatom, hogy találja meg a neki tökéletes mennyiséget, minőséget, táplálkozási formát.

Az egyensúly fontos nekem. Talán azért, mert megjártam az extrém végleteket is mindenben.

Voltam túl gömbölyű jó pár extra kilóval és nem érdekelt, mit eszem, hiába volt tele a lakás egészséges ételekkel. Aztán rájöttem, hogy jajj, ez így nem jó és lettem túl sovány. 47 kiló voltam és nem menstruáltam, ellenben mindig szarul voltam és kiborultam. Aztán sikerült úgy meghozni a menstruációmat, hogy vele együtt jött rögtön 18 kiló is pluszban. Egy éven belül voltam túl kevés és túl sok. Meg kellett tanulnom nem utálni azt az extrát magamon.

Voltam az a lány, aki utálja a tesiórát, nem is akar semmit csinálni, csak a hülye kinyúlt pólóban rejtőzködik a tornaórán és próbálja ellógni a feladatokat. Aztán lettem az a lány, aki mindent megtett, hogy sok-sok edzés beleférjen az idejébe, hiszen még 47 kilósan is kövérnek látta magát. Jött a túledzés, a test teljes kizsigerelése, programok lemondása, mert edzeni “kell”, másra nincs is idő.

Voltam az a lány, aki nem akarta elhinni, hogy nem feltétlenül kell olyan súlyokkal és olyan gyakorlatokat végezni, mint egy 20+ éve edzéssel foglalkozó pasinak. Nem akartam gyengébb lenni vagy másabb, mint egy pasi. Az edzésben legalábbis. Nem akartam kevesebbet teljesíteni. Nem érdekelt, hogy 15 kilóval több izom van rajta no meg az évek gyakorlata.

Lettem hát így az a lány, aki tönkretette egy-két testrészét ezzel a nagy hősködéssel és jó sokáig tartott a rehab és van, ami már soha nem lesz olyan, mint régen.

Aztán lettem az a lány, aki 100 órát is dolgozik egy héten, mert miért ne. Mert kell a megélhetéshez, de leginkább mert nem tud nemet mondani. A világon az egyik legnehezebb dolog nemet mondani (hagytam magam kihasználni, dolgoztam sok-sok órát ingyen olyat, amit utáltam, persze olyat is, amit szerettem, ami még rosszabb, mert tovább tart, mire észrevesszük, hogy nem normális ez a munkamennyiség). Már tudom, hogy kell nemet mondani, néha utálnak érte, de legalább én nem utálom magamat.

Lettem az a lány, aki elment a pszichiáterhez, hogy kiderítse vajon depressziós-e, mert annyira gáz volt a helyzet, de persze a doki megmondta, hogy “Noémi, ön nem depressziós, csak tényleg szar az élete”.

Lettem az a lány, aki ezután eldöntötte, hogy mindent megtesz azért, hogy a szar élet elmúljon és még többet dolgozott. És így lett egy jó kis burnout irigylésre méltóan fiatalon.

És most itt vagyok, hatalmas bölcs lettem 35 éves koromra (ja, nem). Már látom, mire van a legnagyobb szüksége az embernek a boldoguláshoz: egyensúlyra.

Már látom, hogy miért kattantam rá a LAGOM szóra, a lagom életérzésre. Nem hiszem, hogy mindenhol megvalósítható lenne ez az egész életmód, de ez a szó nekem egy szuper emlékeztető arra, hogy mire kell fókuszálni. Nem a tökéletességre. Nem a maximumra. Hanem arra, hogy minden legyen “éppen elég”. Ez az egyensúly nálam.

Nem túl kevés edzés, de nem is túledzés.

Nem éhezés, de nem is full hedonizmus.

Nem halálra dolgozás, de nem is ingyenélő lustálkodás és a sült galambra várakozás.

Nem az, hogy mindent egyedül akarok megoldani (naigen, nálam ez nagy kaland volt, mire hagytam, hogy mások segítsenek), de ne is azt várjam, hogy majd más rendbe hozza az életet.

Nem halálba idegesíteni magam, hogy tökéletes étrendem legyen és emiatt stresszelni, hogy jajj, mikor lesz erre időm, de nem is rászokni a Fornettire és a rendelt pizzára (pláne, hogy nem is vagyok megelégedve a környék pizzáival). Nálam az egyensúlyt az jelenti, hogy nem stresszelek ezen, hanem élek, ahogy nekem egészséges. 80%-ban szabálykövető jókajákkal, 20%-ban nem-érdekel-hogy-mit-eszem-a-fröccs-is-belefér hozzáállással. Az egyensúly nem a matekos egyensúly. Néha 50-50% lesz az egyensúly, néha pedig 80-20. Ezt kell megtalálni mindenkinél.

Azért vagyok, hogy megtaláljam az egyensúlyt.

Az én életemben.

A te életedben.

Egyensúly kell, semmi más!

 

 



Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.


%d blogger ezt szereti: